Random este a Korsóban

Kihalt a város, csak egy-egy szürke alak siet el mellettem a járdán. Átfúj a kabátomon a hideg októberi szél, kicsit feljebb húzom a cipzáram. Minden nyugodt, csak egy megtépázott tescos szatyor táncol vidáman a járda fölött, fittyet hányva a melankóliára. Tőlem balra sóhajt egyet a tízemeletes, elnyűtt linóleum és kolbászos tojásrántotta szagának keverékét lehelve a nyirkos utcára.

Elkezd szemerkélni az eső, és én még mindig itt vagyok..

Elmúlt a nyár, a padok már nedvesek, de csak kéne inni legalább egy sört, ha már szombat van. Be kéne ülni valahova! Jön hirtelen az ötlet. A távolban világít egy kőbányais reklám lámpa, kékes derengést vetve a cégérre. Nem tudom innen elolvasni a feliratot, de nem is kell hiszen itt nőttem fel. Ám legyen, beülök a Rock Korsóba.

Belépve a helyre megcsap a meleg és a háttérben érződő cigi szag. Hiába nem lehet bent dohányozni ezek a falak már magukba szívták az itt elpöfékelt, fecskék, munkások, barna sophiek keserű füstjét. Ez egy kocsmaszagú kocsma, nem változtathatnak rajta holmi dohányzást tiltó törvények, és ez így is van rendjén.

Kérek a pultnál egy kisfröccsöt, miután leültem egy asztalhoz jut csak eszembe, hogy kezdetben sörözni szerettem volna. De sebaj, talán hely szelleme hatott így rám. Körbenézek a díszletek és a félhomály még a régi. Poszterek a falon, amerikai zászló a söntés felett. A tévében, a sarokban pedig valami koncertfilm megy éppen. Csíkot húzok az ujjammal a poharamra kiült párában, és elképzelem, hogy húsz évvel ezelőtt egy vidám vájár lehet, hogy pont szombaton ugyanebből a pohárból ugyanezt az asztalt támasztva itta a kisfröccsét.

Egy hangos Bazdmeg és a csocsóasztal csattanása ráz vissza a valóságba. Jókedvű tizenéves srácok állnak az asztalnál. A régi törzs kör biztos nem tűrte volna meg itt a magunkfajta suhancokat. A távolból még hallom, ahogy morogva kigördül az utolsó ikarus a főtérről.

Kiürült a poharam, és én még mindig itt vagyok…